Vízum 20 €-ért, baciölő pocsolya és egy kötözködő tiszt, aki kifogásolta, hogy a kutya miért nincs Marcel nevén… Ja a kutya! Róla még nem írtam: Rómeónak hívják, fekete-fehér, térdig sem érő kölyök – a típusát ne kérdezz, éppen hiányoztam az adott biológia órán, ahol a fajtákat tanították… Amúgy jò fej, de én alapból nem vonzódom az állatokhoz. Valahogy félek megszeretni őket, mert az további kötelmeket róna rám… Meg hát büdösek, vinni kell őket sétálni, szétrágják a cuccokat, nem hagynak aludni stb. Ennek ellenére Rómeóhoz is megpróbáltam semlegesen hozzáállni, tekintettel arra, hogy Marcel kutyája, s ő rajong érte. Ez kissé nehézzé vált, mikor lehányta, ill lepisilte a hátsó ülést. De kitartottam, persze magyarul elküldtem párszor melegebb éghajlatra.
Szal kb. 1,5 óra várakozás után bejutottunk az országba, ami a következő 4 hónapban lakóhelyem lesz… Remélhetőleg. Az út Isztambul felé eseménytelen volt. Ugye nem lepődsz meg, ha azt mondom, esett? Ekkor még egész jól voltam, 14h-ja vezettem egyfolytában, több mint felét megtettük az útnak. Már korábban eluralkodott rajtam az érzés, hogy ezt a távot egyedül akarom megtenni. Pedig Marcel felajánlotta, hogy bármikor vezet.
Az egyik felem persze tudta, hogy semmi értelme hősködni, nem leszek királyabb csávó attól, ha zombi robotpilótaként hasitok végig Törökföldön. Az a baj, hogy egyre halkabban győzködött. Most próbáltam A. J. Christiant segítségül hívni, aki rögtön elmagyarázta, hogy ez csak az ego királykodása, amivel ki szeretnék emelkedni a többi halandó közül. S hogy később büszkén mesélem majd, hogy "én, egyedül, megcsináltam!" Mindezt be is láttam, és ekkor… sem adtam át a volánt. Buta kos.
Mivel már az éhség – a varázsital ellenére – engem is mardosott, kitaláltuk, hogy bemegyünk Isztambulba enni vmit. Feltűntek a toronyházak, sok közülük vadonatújnak tűnt, mindenhol daruk, építkezések. Az egyik kijáratnál Marcel intett s letértünk – egy másik 4 sávos pályára. Alig találtunk le róla, végül egy útszéli gyorsétteremnél ettünk, valami fasírtos cuccot. Tűrhető volt. De nem ez a lényeg.
Hanem hogy Isztambul valami BAROMI NAGY. És hihetetlen tempóban építik! Szerintem egy Budapestnyi területen építkeznek. Amíg átérsz a városon… Mindenhol csak a bővülést látod… El sem hiszed, hogy ennyi építüőipar egyáltalán van a földön összesen, nemhogy egy városban. Döbb.
Soksávos pálya vezet át a városon, s átível a boszporuszi szoroson. Ez köti össze a Fekete tengert a Márvány tengerrel. Messziről megnéztem azt a hidat, amivel még gyerekkoromban, vagy 20 éve találkoztam. Feltűnt pár felhőkarcoló, Marcel már mesélte, hogy újabban ilyeneket is építenek. De o is kiakadt a város méretén. Mert más dolog tudni, hogy itt 14 millióan élnek, és más dolog ezt látni is.
Nagy sokára elhagytuk a kelet kapuját. Marcel kissé bizonytalannak tűnt az útvonalban, az általam kinyomtatott térkép pedig pont semmit nem ért, ezért párszor érdeklődött. Egyszer csak lejöttünk a pályáról és ekkor tudatosodott bennem, hogy az utolsó 700 km egy sima főút lesz…
Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy elképzeld, mit éreztem, amikor az első óra átlagsebességét kiszámoltam: 72 km/ óra. Ezek szerint még 9 óra út áll előttem. Török viszonyok között. Hogy ez mit is jelent? Nos:
- Törökországban egyszerűen kattantak a sofőrök. Sebességkorlátozás mintha nem is lenne (mondjuk ez ok), piros lámpán simán átvágtatnak, előznek mindenhol és nem kapcsolják fel a fényszórót még véletlenül sem. Úgy mennek, mint állat.
- Valahogy minden teherautó legalább 2x akkora, mint az otthoniak. Nem tudom, ez miért van, de direkt figyeltem. Ráadásul fullra vannak pakolva és…
- …ők is úgy mennek, mint állat.
Na most ez pályán még csak elviselhető, de egy szerpentinen elgondolkodik az ember, amikor egy negyventonnás kivágódik a háta mögül a kanyarban és elkezdi előzni. Ez még izgalmasabb, ha az említett LKW éppen szembe jön. Lehet, hogy friss fejjel még élveztem volna, de a 20. órában kimondottan frusztrált. 1 óra rally után beláttam, jó lesz nekünk szép lassan, de legalább egyben megérkezni.
Közben bőszen smseztem a friss élményeimről Nikivel, a megakedves üzenetei tartották csak bennem a lelket. Marcel feje megfájdult, emiatt még goát sem lehetett hallgatni hangosan. És ekkor… Elkezdett ömleni az eső. Már csak röhögni tudtunk. Egy kis szakaszon még jég is esett.
Néha viszont elakadt a lélegzetünk, olyan látvánnyal ajándékozott meg minket a természet. Egyszer egy hatalmas tó, sziklafalakkal határolva, érintetlenül. Aztán a naplemente, ami zöldre és vörösre festette a hegyeket. Elmondhatatlanul szép volt.
Esteledett, és az autósok még mindig nem kapcsolták be a lámpáikat. Feltűnt az utolsó hegység, bennem meg megjelentek a kétségek. Meg tudom én ezt csinálni? Még 300 km… Csak ne essen.
De a Mindenható aznap szabadnapos volt, vagy csak baszott ránk és nem teljesítette a kívánságunkat. Végig zuhogott a hegyen. Frankón semmit nem láttunk és a kamionok továbbra is tolták ezerrel. Mondjuk kettő bele is pusztult, amikor frontálisan ütköztek. Volt nagy nénó meg minden.
És egyszer csak leértünk a hegyről és ez energiával töltött fel. Hiszen tudtam, hogy Antalya következik, és ez az utolsó város Alanya előtt. Kicsit nyomtam is neki, hadd jöjjünk meg mihamarabb. Aztán hirtelen elfogyott az út… S mi lerepültünk róla, bele valami nagy gödörbe, ami az aznapi vízhozamnak köszönhetően jól tele volt. Mint a filmekben, komolyan, a sár ezerrel fröcskölt szerteszét, autó kicsit megnyakkant de végül is sérülés nem lett rajta. Semmi pánik, ilyen itt egy útépítés.
Antalyaban bokáig állt a víz az utakon, a város csatornarendszere nincs felkészítve arra, hogy ennyi vizet egyszerre elvezessen. Helyenként szökőkutat játszottunk. A törökök be voltak szarva, ezért kissé lassabban vezettek. Szerintem évek óta nem láttak ennyi esot egyszerre.
2 sávos autóút köti össze a két várost, amelyen hallgatagon söpörtünk végig. Úgy elbutultam, hogy néha nem értettem meg Marcel beszédét. Nem mintha o fecsegitiszben szenvedett volna. Kussoltunk és erősen reméltük, hogy az ágyúgolyófutam a végéhez közeledik.
2250 km és 29 óra folyamatos vezetés után megérkeztünk Alanyaba, elfoglaltunk egy szobát egy panzióban és ágyba-ájultunk.
Project Alanya 