Hot Sun

Ma valami borzasztó meleg volt. A Big Blue hőmérője 37 fokot mutatott. Kimentünk a tengerre és aszalódtunk rendesen. A tenger szerencsére most még kellemes, de áll. pár hét múlva pocsolya-meleggé válik. Tettünk egy sétát a parton és megállapítottuk, hogy a felhozatal igen gyenge. Szerencsére! Kár, hogy ez jelenleg nem nyom a latban, mert a Go-Go itt – legalábbis eu árakon – eladhatatlan.

Valszeg kikészültem a melegtől vagy megszúrt a nap, mert du cselekvésképtelen voltam, 2x is elaludtam a szobámban. Marcel is csak lézengett, majd este “felborult, mint egy gumitehén” (by dj Soundsmith).

A nap remek híre volt viszont, hogy Niki megkapta a repjegyét és csütörtökön érkezik. Már alig várom.

Állóvíz

Ma igazán kitettem magam a partra, ahelyett, hogy dolgoztam volna, el is vörösödtem teljesen 🙂 Némi naptejjel támogatom a regenerálódást, azért nem vészes a helyzet. Lelátogattam a házunkkal szembe lévő body terembe is, az egész napos semmittevést ellensúlyozandó. Kissé meglepődtem, hogy 9 € el mertek kérni egy alkalomért. Itt vagy olcsó valami, vagy nagyon drága.Aztán utánakérdeztem Özsan-től, és kiderült, hogy nem messze van egy másik terem, ahol 20 €-ért egész hónapban lehet edzeni. Ez már jobban hangzik.

Este lementünk a Summer Garden-ba, úgymond szórakozni. De nem sikerült. Komolyan, tragédia volt a zene. Az még csak hagyján, hogy sok black volt, de azokból is a legrosszabbak, ráadásul mindenféle stílusérzék nélkül összerakva. House zene meg… na hagyjuk. Már azt vártuk, hogy mikor jön a „Hyper, hyper” c. nóta.

Egy dologért érte meg ott lenni: a kebabstand a dızsı elõtt. Valamı fantasztıkus ıze van. Imádtuk.

Az utazás – csapó 2

Hihetetlen módon 1 nap alatt kész lett az új pass – hiába, fejlődő ország vagyunk, vagy mi 🙂 Aznap még ezer intéznivaló, rohangászás, autójavíttatás volt, na meg du csúcsforgalom, így 7 óra lett, mire kiértünk a városból.

Megmondom őszintén, nyomasztott ez a 2200 km, ami előttem állt. Mondjuk Marcel felajánlotta, hogy vezet, de akkor is sok. Ráadásul teljesen ismeretlen terepen, olyan országokban, amikről több rosszat mint jót hallani. Parás.

Röszkéig eseménytelen volt az út, aztán meg rögtön Balkán. Szerbia! Már a határátkelő is katasztrófa volt: nem találtuk az utat. Egy határátkelőn! Persze építkeztek, de hát csak ki kéne normálisan táblázni.

A térkép autópályát jelzett rögtön a határ után. Volt is, de csak félig kész: az egyik oldal hiányzott 🙂 Egy bátor magyar X5-ös BMW vállalkozott a felvezetőautó veszélyes feladatára: jól meg is büntették vagy 30 km-rel a határ után. Onnantól már kevésbé nyomta neki.

Természetesen esett, nem folyamatosan, de időről-időre rákezdett. Áldottam a megérzésem vagy inkább a sznobságomat, hogy a legjobb gumikat rakattam a Big Blue-ra. Goodyear Excellence, remek paraméterekkel esőben is – szükség is volt rá.

Aztán volt autópálya-díj is, az első szakaszra, 6 €. Csak autópálya nem volt. Komolyan, Belgrádig szinte semmi! Néha kétsávosodott az út, ezért aztán kértek még 6 €-t.

Persze esett az eső megint, mint ezidőtájt egész Európában. Vezettél már éjjel, esőben? Semmit nem látni! Szerencsére Belgrádtól egy szellem-autópálya vezetett Nix-ig, kb. 50 autó volt 150 km-en át. Kellett nektek háborúzni…

Aztán ismét izgalmak következtek, s egy szerb sajátosságot is megismerhettünk: trafipaxos rendőrök mértek be és bírságoltak meg. Csak nem volt sebességmérő készülékük. De tényleg. Még tagadni sem próbálták. Amúgy kedvesek voltak, megcsodálták csíkosranyírt frizurámat és az előzetesen kiszabott 20 € bírságnak készségesen elengedték a felét. Majd miután csak 50 €-s bankjegy volt nálam, lestoppolták a kamionokat és próbálták felváltatni kisebb címletekre. A 8. sofőrnél sikerült is…

Aztán útépítés a szerpentinen, de milyen! Semmi tábla előtte! 1 óra alatt 20 km-t haladtunk. Helyenként nem fért el 2 autó sem egymás mellett. Természetesen a szakadék a mi oldalunkon volt…

Ahogy egyre beljebb értünk az országba, úgy vált a helyzet egyre veszélyesebbé. Hirtelen az úton egy 40-es tábla. Lassítok, hát nincs semmi ott, nincs útépítés, gyalogátkelő, vasút, semmi. Ráléptem a gázra, majd kiderült, hogy mégis van ott útakadály. Méghozzá egyenruhás.

Neki már volt trafipaxja, és meg is mutatta, hogy pont 80-nal mentünk az ominózus táblánál. Az eljárás, amit végre kellett volna hajtania, a következő: reggel 9-re bevitt volna valami bíróságra, ami ítéletében kiszabja, mennyi bírságot is kéne befizetnünk, majd pénzt kellett volna váltanunk és hizlalnunk vele a szerb államkasszát. Valami 70 és 210 € közötti összegről beszélt… Aztán persze elég volt 50 € is, feltéve, hogy az direkt az ő zsebét dagasztja. Mondjuk Marcel nem keveset győzködte ezért az eredményért.

Az még hozzá tartozik a szerb kalandhoz, hogy korlátozó táblák ugyan vannak, feloldó táblák viszont nincsenek. Az eset után direkt figyeltem – elvileg csak 40-nel mehettünk volna, egész a következő faluig, vagy 10 km-en keresztül.

Cseles fijuk ezek a szerbek, tiszta boldogság volt, mikor végre feltűntek a bulgár határőrség színes fényei…

Az utazás – csapó 1

Elbasztam. Méghozzá nagyon. Mivel Ausztriába a személyimmel járok, nem ellenőriztem az útlevelem érvényességét. Mondjuk ez nem volt baj, a határőr megtette helyettem, s közölte, hogy 1 hónapja lejárt.

Mindenkinek javaslom, hogy ezt ne bízza másra, mert nagyon rossz feeling a határról hazaautózni.

Előjáték

Félre ne értsd, vagy mégis? Elvégre az előjáték rendkívül fontos 😉 e nélkül talán nem is értenéd vagy éreznéd a sztorit. Ne aggódj, nem fogom hosszúra nyújtani. Mindössze bemutatom a szereplőket.

Kezdem talán magammal, "ha valaki még nem ismerne" :). A nevem Skyler, de a szüleim az Attila nevet álmodták meg nekem. Kényszerűségből néha ezt is használnom kell, de te inkább hívj Skyler-nak. Azt még nem döntöttem el, hogy a törököknél melyik nevem fogom használni – Ötzi szerint az Attila volna hasznosabb, mert akkor töröknek hihetnek. Kérdésemre, hogy akkor miért is nem tudok törökül, egyszerű megoldást ajánlott: majd azt mondjuk, hogy valamelyik nagyszülőm származott, de én már az osztrákoknál nevelkedtem. Esetleg találtak egy bokorban, "Attila" táblával a nyakamban.

De vissza az előjátékhoz! Nem szabad elkalandoznom, mert elégedetlen lesz a partner 🙂

Foglalkozásomra nézve egy műsorirodát vezetek, ezt szerényen "SKYLER PRODUCTIONS"-nek hívom. Emiatt kissé hazátlanná váltam, mert a teleimet Ausztriában, Tirolban szoktam eltölteni, ahol síparadicsomokban dolgozunk, a nyaraimat pedig, eh, szal egyelőre mindig máshol. Profi olvasók itt már érzik a kudarcszagot, nos igen, volt már Costa Brava Spanyolországban, Ankaran Szlovéniában, tavaly Olaszországban próbálkoztam, de egyik kapcsolatból sem született többéves szerelem. Talán rossz volt az előjáték.

Idén viszont szinte el is maradt! Hirtelen jött a lehetőség s nem haboztam: rácsaptam azonnal. Egy régi partnerem, Marcel hozta, aki télen még a kitzbüheli Python Club-nak volt a főnöke. Május közepén kezdett el mesélni a török riviéráról. Nem kellett sokat fáradnia: tekintettel, hogy az ez évre tervezett spanyol kiruccanás minden fajta konkrétumot nélkülözött, nem volt nehéz döntenem: menjünk!

Egy ideig tipródás volt viszont az odajutás mikéntjével kapcsolatban: repülő, autó vagy komp legyen? Végül is úgy döntöttünk, hogy a BIG BLUE-val megyünk. (GYIK: ő a sötétkék passat variantom. Nagyon szeretem, bár az utóbbi időben néha csalódást okozott. Hja, a fogyasztói társadalom: mindent úgy csinálnak meg, hogy tönkremenjen. Vegyél csak szépen másikat.)